A TÚRA

3. SZAKASZ

NIAGARA FALLS - BOSTON

Ma Robi volt a soros a vezetésben, és szokásához híven épp nagy tempóban nyargaltunk Boston felé, amikor elkapott minket a rendôr. Tulajdonképpen már korábban szóltunk Robinak, hogy egy dugi helyre beállt rendôr bemért minket,de csak haladtunk tovább töretlenül. Nem sokkal késôbb pedig jött utánunk villogva a rendôrkocsi.

A rendôr nagyon kedves volt, mert bár Robi 75-tel ment 55-ös zónában, de mivel ez az elsô eset Robinak, hogy elkapták, meg különben is csak most vagyunk elôször New York államban, ezért nem adott speeding ticket-et, csak "figyelmeztetett"- de ezért is kell fizetni. [Mint késôbb itthon kiderült, az összeg $125 lett.]

Az eset pont akkor következett be, amikor a számlálónk átlépte az 1000 mérföldes határt. Attól fogva valahányszor ilyen "ezredfordulóhoz" közeledett a számláló, az aktuális vezetô mindig lelassított egy kicsit.

Nem sokkal az eset után a benzintank is nagyon kiürülôben volt, ezért kénytelenek voltunk megállni egy útszéli benzinkútnál. Mint kiderült, ez nem is önkiszolgáló kút volt, de nem bántuk meg, hogy volt kutas is. Ugyanis beszédbe elegyedtem az egyébként is beszédes pasival. Miközben beszélgetünk, észrevette az ablakunkban a rendôr által adott papírfecnit.

Elmondta, hogy a rendôrök mostanában nagyon vadásznak a fizetô autópálya ezen szakaszán. Volt egy eset, amikor egy hölgyet gyors egymásutánban háromszor is elkapta három különbözô rendôr. Persze, a harmadik már vitte is a dutyiba a nôt. (Személyes véleményem szerint a nô volt hülye: minek hajtott gyorsan még a második rendôr után is?) A beszédes kutas még azt is elmondta nekünk, hogy augusztustól már New York államban is 65 mph lesz a max sebesség autópályán, és valószínűleg ezért akarnak még most kisajtolni mindenféle pénzbüntetést a gyanútlan turistákból.

Késôbb ismét leálltunk egy útmenti megállónál, ott cseréltünk vezetôt. Valamint ott is ettünk. Nem, nem étterembe mentünk, hanem nyugodtan felnyitottuk a kocsi csomagtartóját, komótosan elôvettük a kis propángázos fôzônket, és megcsináltuk a kajánkat a parkoló szélén a kocsi mellett. Ez volt az elsô eset, hogy ilyen spártai körülmények között ebédeltünk, de a nagy sikerre való tekintettel (és persze költésgcsökkentés céljából) ezt az akciónkat még sokszor megismételtük sok helyen. Soha, senki nem szólt ránk, hogy mit csinálunk, egyedül ekkor, az elsô alkalommal történt az meg, hogy amikor egy idôsebb házaspár elhaladt mellettünk, akkor a férj megjegyezte, hogy "Hát igen! Így kell ezt csinálni!", ami nagyon ösztönzô erôvel hatott ránk.

Olcsó nap volt tehát ez a mai, amire szükség is volt a tegnapi helikopteres "dorbézolás" után. Egyébként ma azt is megállapítottuk, hogy ezt az országot a lustaság hajtja elôre. Eme ellentmondásos kijelentésben igenis van ráció. Mivel az amerikaiak szeretnének minél lustábban és kényelmesebben élni, ezért mindig újabb és újabb dolgokat találnak ki, amelyek ezt a célt megvalósítják. S ez hajtja elôre az országot.

Június 24. Szombat, 1720, 293

Az estét a Bostontól délre elfekvô kempingben töltöttük, ami rendhagyó módon olcsóbb volt, mint amit elôre kikalkuláltunk az Autóklub által adott kis füzetecskébôl. A kemping egyébként nagyon nosztalgikusan hatott Tamásra, aki a Bükk szerelmese, ugyanis ez egy sűrű erdô közepén volt. Kicsit sajnálta, hogy a Honda lengéscsillapítója nem volt keményebb, mert akkor egy érdekesebb rali-versenyt is ki lehetett volna kerekíteni az erdô közepén átvágó úton.

Kullancsirtás után bementünk Bostonba. Ôszintén szólva Boston nem nagyon nyerte el a tetszésünket, bár lehet, hogy ez csak azért van, mert rossz irányból közelítettük meg a várost. Ha Princeton vagy az MIT egyeteme felôl mentünk volna, akkor talán más lenne a véleményünk. Boston egy nagyra nôtt kikötôváros, szinte mindenhol érezni a tenger és a borostás képű tengerészek szagát. Legalábbis figuratíve. Természetesen a kikötôk mellé települt hatalmas raktártelepek és gyárak sem hiányoztak a képbôl. Boston belvárosa pedig ugyanúgy felhôkarcolókkal van tele, mint akármelyik másik magára valamit is adó amerikai nagyváros.

A belvárosba kicsit korán érkeztünk, így volt egy kis extra idônk sétálni a csendes utcákon. Késôbb jegyet vettünk a bostoni teapartira, de ekkor még nem tudtuk, mi vár ránk. A térképen olvasható jelölés szerint egy kis hajó jelképezte a bostoni teapartinak emelt múzeumot. A hajó a kicsi, törékenynek kinézô "Beaver" volt, a teapartiban résztvevô hajók egyike. Az itt kiállított hajó persze csak egy másolat, amit a teaparti 200 éves évfordulójára építettek újra, és Európából indulva átszelték vele az Óceánt. Mellette a stégen egy nagyon érdekes hajómúzeumot alakítottak ki, amelyben a korabeli teaparti történelmi körülményeit is megmutatták, sôt, még egy korabeli teafélét is meg lehetett kóstolni - ingyen!

De az igazi szenzáció 11 órakor derült ki: itt nem csak egyeszerűen elmagyarázták nekünk, hogy mi történt akkor, hanem mi, a közönség is aktív résztvevôi lettünk a teapartinak! Közben persze észrevétlenül megtanították velünk a teapartira vezetô körülményeket is, amely késôbb az amerikai függetlenségi törkevésekhez vezetett. Számukra a teaparti az, mint ami a mi számunkra a Pilvax kávéház, vagy Petôfi szavalása a múzeum lépcsôjén. Aztán persze mi is dobáltuk a teát a tengerbe rendesen, tiltakozásul az angol teaadó miatt. Mindezt indián "álruhában", akárcsak az akkori telepesek, amit a mi esetünkben egy szál madártoll jelképezett. (A teás fadobozt egy vízen úszó festett valami jelképezte, amit egy kötélen vissza lehetett húzni a fedélzetre, hogy a következô "indián" is bedobhassa a tengerbe...)

A bostoni teaparti hajómúzeuma	A Beaver
Dobáljuk a teát a tengerbe	Álruhában

Következô utunk a pár lépésre levô Számítógép Múzeumba vezetett. A bejáratnál egy hatalmas, és működô trakcball várt minket, amit használni is lehetett a szintén óriási méretű képernyôn. Kicsit beljebb azonnal egy számítógép belsejében találtuk magunkat, szó szerint. Óriási ellenállások, processzorok és egyéb érdekes dolgok mutatták be a laikusoknak, hogy mi is ez a számítógép.

A múzeumban ezek mellett még jól szórakoztunk irányítható robotokkal, gépekkel, történelmi érdekességekkel. A múzeumnak volt nagysebességű Internet-kapcsolata is, ahol jót szórakoztunk a Web-en, de sajna levelet küldeni nem tudtunk innen, mert a Telnetet letiltották. Olyan jól szórakoztunk, hogy még ebédelni is elfelejtettünk.

Közben odakint egyre felhôsebb lett az ég, s mivel magát Boston-t sem élveztük annyira, ezért úgy döntöttünk, hogy az eredeti terveinktôl eltérôen még ma New York City (NYC) felé vesszük utunkat.

Második szakasz: Detroit - Niagara	Vissza "A Túra" elejére	Negyedik szakasz: Boston - New York City

© 1995. Írta, HTML formátumra konvertálta: LaLa. A Túra © 1995 by Nagy Tamás, Imre Olajos Jr. és Róbert Olajos.