A TÚRA

5. SZAKASZ

NEW YORK CITY-WASHINGTON D.C.

Reggel kicsit féltem attól, hogy Robi fogfájása tartós lesz, de viszonylag könnyedén kelt fel, és az út alatt soha többé nem panaszkodott a fogára. Érzékeny búcsú következett New York-tól, ami abból állt, hogy az üres lakásból kipakoltuk a cuccainkat és be a kocsiba. Aztán egy kemény bevásárlás következett, mert ki tudja, mi vár ránk a székesfôvárosban. Mindezek miatt csak dél körül indultunk el úgy igazán.

Az út nem volt hosszú, de így is elég unalmas volt. Washington felé menve az egyik megállónál eszembe jutott, hogy ki kellene venni egy kis készpénzt az ATM automatából, mert New York alaposan lefogyasztotta a bukszánkat. Itt jót röhögtünk, mert az egyik megállóban levô ATM masina képernyôjén az utasítások helyett a [C:\] prompt volt és full-screen DOS villogott. Mi van, Bill Gates, csak nem lefagyott a Windows?...

A másik, amin röhögtünk, hogy Marylandben szombattól már 65 mph a limit... és most megint Robi vezetett, persze megint vagy 15 mérfölddel lépte túl a sebességhatárt. Nem mintha csak ô tett volna így az út alatt, de a rendôrös afférja óta ô volt a figyelmünk középpontjában.

Washingtonba viszonylag hamar elértünk. Kiderült, hogy a kinézett kemping sajna nem rendelkezik zuhanyzóval, így ezt a luxust pár napig hanyagolni leszünk kénytelenek. Viszont értékeltük, hogy a kempingben található ingyen prospektusok közül az egyik megmutatta, hogy a környéken hova lehet menni, ha valaki zuhanyozni akar. Ilyen ingyen tájékoztató prospektusok mindegyik kemingben voltak eddig, és sok helyen csak így jutottunk részletes várostérképhez.

Június 29. Csütörtök, 2080, 56

A nap nem kezdôdött túl jól. Az este folyamán a kocsi öngyújtójára kötött hűtôláda (mivel ebben a kempingben elektromos konnektor sem volt) teljesen leszívta az aksit, ezért egy kedves fickót kellett megkérni arra, hogy a tragacsával "berúgja" a kocsinkat.

Amerika fôvárosa híres a parkolási gondjairól. A Washington Emlékműnél sikerült találni ingyen parkolót, de ott 2 órás limit volt. Illetve lehet 2 órán túl is parkolni ott, csak akkor kemény büntetést kell fizetni. A rend betartását pedig a gyakran járôrözô motoros rendôr biztosította. Ezért úgy döntöttünk, hogy 2 óra múlva új parkolóhelyet fogunk keresni.

Elsô utunk az elnöki rezidencia felé vezetett, de kiderült, hogy a Fehér Háznál már reggel 7-kor kellett volna ingyenes jegyért sorbaállni. Nosza, semmi baj, akkor ide holnap jövünk. Van itt még más látnivaló is!

A Washington Emlékmű tulajdonképpen egy hatalmas obeliszk, aminek a tetejérôl pompás kilátás nyílik egész Washingtonra. Talán sokan nem tudják, hogy Washington maga is állam, ezért is van a "D.C.", azaz District of Columbia (Kolumbia Körzet) jelzés a fôváros neve mögött, hogy megkülönböztessék a nagyon hasonló nevű, de az ország másik végében található Washington államtól.

A "Tükör-tó" elôtt, a háttérben a Washington-emlékmű	Kilátás keletre a Capitolium felé	Kilátás északra a Fehér Ház felé

Az Emlékművet Amerika elsô elnökének, Washington tiszteletére építették, s a sok pályázat közül végül az idôtálló márvány borítású, tűhegyes obeliszk mellett döntöttek. A tetejébe lift viszi fel a látogatókat, akiknek ezért semmit nem kell fizetni, csak a sorbanállást kibírni.

A sorbanállás a mi idônket is elvette, lassan letelt a két óránk. Így a kocsival átvonultunk a Potomac folyó másik oldalán fekvô Arlingtoni Temetôbe, ami egyébként már Virginia államban van. Hogy mi is érdekes egy temetôben? Nos, rengeteg katonát temettek ide, de sok híres politikus, katonai vezetô, de még civil ember is fekszik itt. Valami olyasmi, mint otthon a Farkasréti temetô.

A fô látványosság itt persze Kennedy elnök (és tavaly óta a feleségének, Jacqueline-nek) a sírhelye. Egy viszonylag szerény sírkô, egy örökmécses, és egy mindig friss rózsa szenteli meg ezt a helyet, ahol sok amerikai reménysége nyugszik. A sírhely körül pedig Kennedy beiktatási beszédének leghíresebb mondatai vannak mátványtáblákban megörökítve.

Kennedy sírja	A Challenger emlékműve	Ôrségváltás

Továbbmenve elértünk az Ismeretlen Katona Sírjához, amit egy díszkatona ôriz. Természetesen megvártuk a legközelebbi ôrségváltást, ami félóránként zajlik. Sajnos a sír mögötti amfiteátrumba nem tudtunk bejutni, mert éppen renoválás alatt volt, pedig Robi nagyon szeretett volna bemenni. Az amfiteátrum közvetlen szomszédságában van egy viszonylag friss emlémű, a Challenger tragikus sorsú asztronautáinak emlékműve.

A temetôben megtett sétáinkkal alaposan elment az idô, de még nem fáradtunk el. Úgy gondoltuk, a legjobb, ha a kocsit a temetô parkolójában hagyjuk, s ha visszasétálunk a Lincoln-emlékműhöz, oda úgyis csak egy hídon kell átmenni. Röpke 45 perc gyaloglás után el is érkeztünk a görög templomok stílusában épített emlékműhöz, amelyben Lincoln hatalmas ülô szobra áll. Pechünkre ez is pont renoválás alatt volt, de azért így is elég sokat lehetett látni belôle.

Egy kicsit arrébb ott áll a híres Vietnámi Emlékmű. Egy hosszú, fekete márványtömb-sorozat ez, a tömbökbe pedig a sokezer elesett katona nevei belevésve. Szomorú mementó ez az amerikaiaknak. Itt is friss virágok mutatták, hogy sokan nem tudják elfelejteni az elesetteket. Számomra a legemlékezetesebb az volt, amikor egy helyen egy idôs férfi, láthatóan vietnámi veterán, a könnyeivel küszködve mutatott rá az egyik névre valamelyik fekete táblán, amint éppen a felesége lefényképezte ôt. Megható és elgondolkoztató pillanatkép volt ez, a velünk élô történelem egy darabkája.

Úgy gondoltuk, hogy ezzel elég volt a sok szomorú kôbôl, de sajnos a következô, be nem tervezett programpontunk sem lett túl vidám. Kijöttünk a temetôbôl a kocsival, abban reménykedve, hogy az egyik Smithsonian múzeum mellett majd találunk parkolóhelyet. Hiú remény! Egy kegyetlen, több, mint egy órás körözés és parkolóhely-keresés után azonban a közeli Holiday Inn parkolóháza mellett döntöttünk. Nem volt olcsó, de legalább közel volt mindenhez, és végre sikerült leparkolni a kocsinkat.

Az elsô múzeum tehát, ahova bementünk, az a Smithsonian Légi-, és Űrmúzeuma volt. Meglepô módon ez is ingyenes volt (emiatt kezdett nekünk Washington egyre jobban és jobban tetszeni). A múzeumot sajnos nem sikerült teljesen végignéznünk, mert szó szerint ránk zárták: se szó, se beszéd, este fél hétkor lekapcsolták a villanyokat, szinte úgy kellett kirohannunk. De azért az addig eltelt idôben is sikerült sok érdekeset megtekintenünk. Például sikerült elkapni egy félórás összefoglalót a Mir-Atlantis orosz-amcsi közös űrrepülés elsô napjáról, az összekapcsolódásról a NASA tévécsatornáján. Érdekes megjegyezni, hogy ez a nagy esemény milyen sok fordulóponthoz kapcsolódik: ez a 100. amcsi űrrepülés, a Szojuz-Apolló űrrepülés 20. évfrodulója, s nem utolsósorban az Atlantis pilótájának a szülinapja... Számomra ez volt a legérdekesebb rész a múzeumból amit már egyébként én már láttam korábban. De volt itt kiállítva egy orosz interkontinentális rakéta, űrjárók és holdkomp, repülôgépek és egyebek.

Zárás után még mindig világos volt odakint, ezért elsétáltunk a Jefferson emlékműhöz. Sajna ez is újjáépítés és inspektálás alatt volt, csakúgy, mint a Lincoln emlékmű. Pech.

Késô este értünk vissza a szálláshelyünkre, ahol kissé undorodva "zuhanyoztunk" a vécében található sok órisái pók miatt. Tamás egyszerűen oldotta meg a dolgot: ô nem a vécé csapjánál mosakodott, hanem a közelben található kútnál.

Negyedik szakasz, 3. rész: New York City	Vissza "A Túra" elejére	Ötödik szakasz, 2. rész: Washington D.C.

© 1995. Írta, HTML formátumra konvertálta: LaLa. A Túra © 1995 by Nagy Tamás, Imre Olajos Jr. és Róbert Olajos.