A mai nap az autócskázásé. Hajnali 4-kor keltünk, félig álmosan mindent bevágtunk a kocsiba, és máris robogtunk. Én kezdtem a tekerést. Ez a "cruise control" egy nagyon hasznos dolog az amerikai autókon: az ember beáll egy sebességre, megnyom egy gombot, és le is veheti a gázról a lábát, mert a fedélzeti számítógép tartja a sebességet. Nyilván forgalmi dugókban való használata teljesen értelmetlen, de hosszú szakaszokon nagyon sok görcstôl megmenti az ember lábát. Tamás még azt is élvezte benne, hogy a szerkezet tulajdonképpen a kormányon való gombokra teszi át ezzel a gázpedált, ugyanis a beállított sebességet korrigálni is lehet fel/le két gombiccal.
Szinte végig töksötétben vezettem, csak amikor eljött a váltás ideje, akkor lett világos.
De elôtte még vezetésem 270. percében Robi riasztott föl bóbiskolásomból. Még jó, hogy
hármunk közül legalább ô ébren volt, különben kis híja, hogy az árokba borulunk. Az eset alatt
úgy felpumpálódott az adrenalinszintem, hogy utána még a szememet sem tudtam lezárni
vezetés közben, nemhogy elbóbiskolni.
Egy szokásos útszéli reggeli után Robi veszi át a vezetést, majd ebédelünk - a változatosság kedvéért szintén az út szélén. A következô vezetô Tamás. Utunk során a flóra csak dél-Georgiában kezdett észrevehetôen megváltozni (értsd: a fákat-bokrokat kezdik felváltani a pálmafák és az egzotikus aljnövényzet). A floridai határt hatalmas tapssal köszöntjük. Már régóta vártunk erre a pillanatra. Óh, Florida!
Mivel az autóban végig be volt kapcsolva a légkondicionáló, a külsô levegôbôl sokat nem érzékeltünk (csak akkor, ha egy büdös kamion ment elôttünk). Közvetlen a floridai határ után azonban Tamás kinyitotta az ablakot, hogy szívjunk egy kis friss, floridai levegôt. Rohadt meleg és párás, fülledt levegô özönlött be az ablakon, így ezt az elsô szippantást hamar abbahagytuk és felhúztuk az ablakot.
Daytona Beach után megint én vettem át a vezetést, ekkor már lehetett olyan este 5 óra körül. Így hajtottunk be az új kempinghelyünkre este hétkor, ami Orlandótól délnyugatra fekszik, a Disneyworld-tôl csak 5-10 percre. Elsô ránézésre azt hittük, hogy rossz helyre jöttünk, mert mindenhol csak hatalmas lakókocsik parkoltak, de kiderült, hogy fogadnak itt sátorosokat is. Mi voltunk az egyetlenek. Nemcsak aznap, de egész ott-tartózkodásunk alatt...
Nem érdektelen megjegyezni, hogy milyen nagyszerű dolog ez a lakókocsi! Ámbátor kizárólag nyugdíjasokat láttunk itt is, a lakókocsizás elônyei számunkra teljesen egyértelműek voltak. A kezdeti befektetés, azaz egy darab lakókocsi megvétele kétségtelenül kemény érvágás. De ezekután az ember bármikor úgy dönthet, hogy lejön Floridába, beparkol egy ilyen kempingbe 3-4 hétre és elvan magának! Egy hely kibérlése ennyi idôre majdhogynem nevetséges összeg összehasonlítva egy floridai nyaraló havi részletével, ráadásul úgyse jön ide többször az ember egy évben. Csupa megtakarítás!
Visszatérve, egy sátorhely ára ugyan kissé borsos ebben a kempingben, de az elôzô helyhez képest totál luxus - van úszómedence, tiszta zuhany és vécé, és az sem utolsó, hogy mi vagyunk itt az egyetlen sátorozók, így az egész hely a miénk volt. Valamint az sem mellékes, hogy minden szórakozóhely karnyújtásnyira van tôlünk.
Négynapi "elvonókúra" után kissé büdösödô társaságunk tehát végre jól lezuhanyzott, miután az úszómedencében jól kifürödtük magunkat.
Július 3. Hétfô, 3278, 194
Megint este 9-kor a budiban, azaz a környéken levô egyetlen normális fényforrás mellett ülve írom e sorokat. Ma kényelmesen keltünk és a mai nap programja egyszerű volt: irány a tengerpart! Már Boston óta vártuk azt a pillanatot, amikor beugorhatunk a kék vizű Atlanti- óceán habjaiba! Hiszen itt jövünk az Óceán mellett már ki tudja, mióta, és látni is alig láttuk, nemhogy fürödni benne! Egyszóval hosszú napok várakozásának tettünk ma eleget.
Röpke egy óra, néma várakozással teljes kocsikázás után megérkeztünk a világ egyik
leghíresebb strandjára, Daytona Beach-re. A szállodákkal teletűzdelt
strandpart még rálátást
sem engedett az óceánra, és elég kihaltnak tűnt a város ünnephez képest (elvégre ma volt egy
hosszú hétvége közepe!). Végül sikerült ingyenes (!) parkolóhelyet találni, bár $5-ért a kocsival
be is hajthattam volna az óceánba, ugyanis csak ennyibe került volna, hogy a homokon napozók
között hajtsunk a kocsival.
De ne rohanjunk elôre az idôben! Szóval éppen ott cirkálunk a kocsival Daytona Beach egyetlen utcáján. Én vezetek, az ablakom lehúzva, hogy úm. szokjam a floridai nyarat. Viszonylag lassan megyek és a többiekkel együtt erôsen koncentráltam az út szélére megfelelô parkolóhelyet keresvén.
Hirtelen mögülem egy idôsebb amerikai cirkáló húz mellém, benne egy hasonlóan idôs tag üldögél egyedül. Neki is le van húzva az ablaka. Amikor pontosan mellém ért, a tag átkiabált magyarul: "Jó napot kívánok!", majd felgyorsított, és a következô keresztutcánál elfordult. A döbbenet kiült az arcunkra, válaszolni persze egyikünk sem bírt a meglepetéstôl, de amikor felocsúdtunk, mindannyian hatalmasat röhögtünk. Hát már sehol nem szabadulunk meg ezektôl a magyaroktól?
Az ipse nyilván onnan tudta meg, hogy magyarok vagyunk mi is, mert a hátsó ablakban egy "H" nemzetközi autójelzés díszeleg, magyar zászlóval meg címerrel. Tehát nemzetiségünk kitalálásához nem kellett diploma. De ahogy beköszönt nekünk az ablakon, az ettôl függetlenül fenomenális volt.
A tenger (pontosabban az Óceán...) eszményien szuper volt. Nagyon jó meleg volt (82 F,
azaz kb. 28 C!), de fôleg tiszta. A tengerparti homok valami nagyon finom szemcséjű, fehéres
valami volt, élvezet volt rajta lépdelni, csak sajna a legkisebb porcikánkba is befészkelte magát.
A tenger eleinte viszonylag csendes volt, de egy McDonald's-ban elköltött nagyon kései
ebéd után élvezhettük, ahogy a félméteres-egyméteres hullámok fel-le dobálnak
minket. A
nap szinte pontosan a fejünk felett ment el délben, s számomra nagyon fura volt, hogy merôleges
árnyékom volt, azaz hogy a fejem pontosan a nyakamra vetett árnyékot.
Csak este fél 7 körül indultunk haza (vagyis a sátrunkhoz), s akkor is csak nagy nehezen. A leégésben az enyém lett az elsôség, mert én égtem le a legjobban hármunk közül, különösen a vállamon-felkaromon, és a lábfejem is borzasztóan nézett ki. Valószínűleg a homokról visszatükrözôdô nap duplán leégette a lábfejemet, de olyan durván, hogy háborús sebnek nézett ki az egész. Ezen kívül valami rejtélyes oknál fogva a hátam és a hasam is igen kretén minta szerint barnult (=vörösödött) le, a többiek jót röhögtek rajtam, amikor levettem a pólómat a sátornál. Robi is jól leégett, Tamás alig (hozzám képest legalábbis), de ô már barna cigány volt elôtte is. Este vacsi után jólesett nekik az úszómedence, nekem meg a hideg zuhany (ami továbbra is égette a lábamat).
 Ötödik szakasz, 2. rész: Washington D.C. |
 Vissza "A Túra" elejére |
 Hatodik szakasz, 2. rész: Cape Canaveral |
|---|