A TÚRA

6. SZAKASZ, 2. rész

CAPE CANAVERAL

Ma van a Függetlenség Napja, az amerikaiak fô ünnepe.

Kicsit (?) kínos volt a kelés a számomra, a lábégésem nagyon lebetegített, de ami rosszabb, hogy alig bírok rajta járni. Egyébként a mai naptól fogva a reggeli rutinunk részévé tettük a kenegetés nevű foglalatosságot, melynek során mindenki az általa gyógyító jellegűnek ítélt kenceficékkel kenegette be az arra érdemes testrészeit, illetve napolajjal a további égéstôl megmentendô végtagjait.

Reggeli után Tamásnak adtam át a vezetés jogát, mivel a duplára dagadt lábam még a cipômbe is nehezen fért be, nemhogy még a gázt is nyomogassam vele. Röpke 1 óra autókázás után érkeztünk meg a Kennedy Űrközpontba.

A Kennedy Űrközpont az a hely Cape Canaveral mellett, ahonnan régebben az Apollo holdmissziókat, a '80-as évektôl pedig az űrrepülôket indították, ill. indítják útjára. Az Űrközpont amerikai szokás szerint természetesen látogatható, igaz, korlátozott mértékben. Az idelátogató magyar turista (mint pld. mi) elôször azon csodálkozik el az Űrközpont felé vezetô úton, hogy hirtelen megsokasodnak a kutatólaborok és ipartelepek: McDonnell-Douglas, Lockheed és egyéb rakétagyártó cégek váltják egymást.

Az Űrközpont és a kilövôállások tulajdonképpen egy szigetszerű földnyúlványon fekszenek, egy mocsaras vidék kellôs közepén. Az űrkorszak elôtt ezen a földdarabon citrustermelés folyt, ami a NASA bevonulása után is folytatódott. Csak most nem a farmereké a föld, hanem a kormányé, és tôlük bérlik a farmerek az ültetvényeket. A bejövô profiton pedig a NASA és a farmerek közösen osztoznak. Ahol nincsenek citrusültetvények, ott pedig érintetlenül megmaradt a Floridára egyébként nagyon jellemzô mocsárvilág, s vigyáznak arra, hogy ez még sokáig így is maradjon. A szinte egy szintben levô bokorvilágból pedig csak a két rakétakilövô és a NASA épületei tűnnek ki a távolban. Érdemes megjegyezni, hogy az Űrközponttól közvetlenül délre van még két kilövôállomás, de az a légierôé, s annyira titkos az egész, hogy még a NASA dolgozói sem tudják, hogy mikor lô ki onnan a hadsereg az űrbe egy újabb kémműholdat.

A Kennedy Űrközpont eredetileg azért épült, hogy az akkor egyébként még nem ilyen néven létezô NASA űrprogramját segítse. Florida Amerikának az a része, amely a legközelebb esik az Egyenlítôhöz, így a rakéták fellövéséhez jelentôsen kevesebb mennyiségű üzemanyag is elég, ellenben az Északi-sarkkal, ahol nagyobb a gravitációs tömegvonzás. Késôbb az Űrközpont a Hold meghódításának bázisa lett. A '80-as évek elején a NASA apróbb módosításokat végzett a kilövôállomásokon, hogy onnan az űrrepülôket is elindíthassák. Pár évvel ezelôtt pedig egy hatalmas kifutópályát is épített ide a NASA, hogy ne mindig az ország másik végében levô, a sivatag közepén található Edwards Légitámaszpontról kelljen ideszállítani a földet ért űrsiklókat. Ezzel az egy húzásukkal több millió dollárt takarítottak meg évente. Azóta az Edwards Légitámaszpontot csak vészhelyzetben használják. Itt érdemes megjegyezni, hogy az űrrepülôgépek leszállását egy kényelmes tribünrôl tudják azok végignézni, akik elég szerencsések. Mi sajnos pont az Atlantis leszállása elôtt 4-5 nappal jártunk az Űrközpontban, s másfél héttel a Discovery fellövése elôtt, így sem az egyiket, sem a másikat nem láthattuk.

De miért is vagyok én ilyen okos az Űrközpontot illetôen? Haladjunk sorjában. Nos, amikor a turista leparkol a látogató központ mellett, akkor az elsô dolog, amit illik megnézni, az a már messzirôl is látható rakétapark. Eredeti és tartaléknak szánt hordozórakéták merednek itt az égnek egy csoportban kiállítva a szabad ég alatt. Kicsivel arrébb pedig be lehet fizetni egy busztúrára. Mi a Kék túrát választottuk, mert az mutatja be az űrrepülôgépet, míg a Piros túra egy űrtörténelmi áttekintést adott volna nekünk.

Az emeletes busz nagyon kényelmes és légkondicionált volt. Az elsô "megállóban" két, nem túl izgalmas holdraszállás filmet néztünk meg. Ugyanezekben az épületekben volt kiállítva az eredeti, vésztartaléknak szánt Holdkomp, ill. Armstrong eredeti űrruhája is. Majd egy hosszabb buszozás során végigvittek minket az Űrközponton. A fent leírt információk nagy részét innen szereztem. A buszból csak kétszer szálltunk ki erre kijelölt helyeken, de itt is nagy drótkerítésen álló táblák figyelmeztettek minket, hogy ne mászkáljunk össze-vissza, mert különben dádá lesz.

Elôször a VAB (Vehicle Assembly Building, magyarul rakétaösszeszerelô üzem)-hez vittek minket. Ez egy olyan hatalmas épület, hogy egyik oldalajtaján a Szabadság-szobor lazán beférne, az oldalára festett amerikai zászló egy sávja pedig akkora, mint egy sáv egy autópályán. A méreteket itt, a kietlen semmi közepén nagyon nehéz érzékelni, de így is lenyűgözô látvány volt.

A VAB hatalmas épülete	A Saturn V rakéta forróbb vége	Lánctalpas űrrepülô-szállító

A VAB egyébként pontosan az, ami a neve: a Holdmissziókhoz építették, hogy a hordozórakétákat egy helyen tudják összeszerelni, a kilövôállomásoktól mindössze 3 mérföldre. Aznapi ottjártunkkor állítólag éppen a Discovery űrrepülôgép volt odabent, hogy a következô repülésére felkészítsék. Az épületbe persze nem engedtek be senkit, pedig kíváncsi lettem volna rá, hogy hogyan néz ki a világ legnagyobb belterű épülete. Viszont az épület mellett megállt a buszunk. Itt nemcsak fényképezkedni lehetett, de fekvô állapotban ide volt téve a Saturn V hordozórakéta is, amely az Apollo küldetések pilótáit vitte az űrbe. Ez egy 104 méter hosszú (pontosabban magas) monstrum, egy fúvókájába lazán belefértem volna állva, pedig én sem vagyok kicsi. A méretekrôl még csak annyit, hogy a tartály alsó egyharmada (az elsôfokozat) körülbelül 20 másodperc alatt használja fel az üzemanyagát.

A busz körbement a VAB körül, s a másik oldalán ott volt az a hatalmas lánctalpas jármű, amivel a rakétákat a kilövôállomáshoz viszik. Hihetetlen nagy súlyt kell neki megmozgatni, s ebben nem csak a nem mindennapi mérete és vonóereje segít, hanem a lánctalpak alatti út is. Mint idegenvezetônk elmondta, ez az egyszerű kavicsos útnak kinézô széles út, amin a rakétákat hordozzák tulajdonképpen egy 6 láb mély, sok réteg kavicsból és egyéb anyagból álló talaj. A 3 mérföld hosszú út pedig 8 órán keresztül tart rajta egy rakétának a VAB-tôl a kilôvôállásokig.

Következô érdekesség az úton az "A" kilövôállás volt. Itt megtudtuk azt, hogy a kilövôállás mellett található víztartályt nem csak vész esetére tették ide. Mindenki látott már tévén rakétaindítást: nagy füst, sok láng. Nos, a füst nem füst, hanem gôz! Ugyanis indításkor a fent említett víztartály teljes tartalmát ráeresztik a kilövôállásra, hogy így hűtsék ezt az értékes építményt s a benne található műszereket.

Második (és egyben utolsó) megállónk a "B" kilövôállástól kb. egy mérföldre volt. Onnan már lehetett látni, ahogy a Discovery kilövésére készülve már a kilövôálláson volt a narancssárga színű gyorsítórakéta, ami majd felviszi az űrbe az űrrepülôgépet. Itt döbben rá az ember a modern kor tömeggyártmány szintjére. Hiszen annak idején milyen nagy eseménynek is számított, amikor néha egy évben fellôttek innen egy rakétát! Ma pedig már unottan kapcsolunk tovább a tévéhíradón, amikor bejelentik, hogy megint fellôttek egy űrsiklót. Pedig itt döbben rá igazán a laikus turista, hogy ezek a ma már rutinnak számító fellövések is mennyi munkával és erôfeszítéssel járnak. Hiszen csak az Űrközpont területén több ezren dolgoznak!

Utolsó állomásként elvittek minket a viszonylag új, 2,5 mérföld hosszú kifutópályához, ahová újabban az űrrepülôk érkeznek. Itt megtudtuk azt, hogy az űrrepülônek 86 másodpercébe kerül, hogy 50 ezer láb (kb. 16 km) magasról siklórepülésben leszálljon ide. És az akcióban az a pláne, hogy mindezt üzemanyag nélkül kell megtennie, mert az erôforrások szűkösek. Így a leszállást csak egyszer lehet megkísérelni...

A buszozás egyik érdekes momentuma volt, amikor Tamás egy alkalommal az ablakon kitekintve megjegyezte a mellettünk elsuhanó randa mocsárvidékre, hogy "na, ebben sem él meg semmi!" Szavaira csattanósan válaszolt a természet, ugyanis nem sokkal ezután ebbôl a büdös mocsárból kimászott egy élô alligátor és két teknôsbéka...

Az egyetlen dolog, ami a túrabuszocskázásunkat végig zavarta, az egy rettentesen nyafogós, hisztizôs és síró, olyan kétéves forma kislány volt az elôttünk levô széken. Hihetetlenül liberális elveket valló szülei pedig még akkor sem rezzentek meg, amikor a szerencsétlen gyerek már vagy 45 perce folyamatosan hisztizett, a buszban ülôk csekély örömére. De ebben nem csak az a pláne, hogy a gyerkôc szülei még csak szinte rá se szóltak a rosszcsontra, de az is, hogy az út alatt szinte senki meg sem szólította a szülôket emiatt. Persze villámló pillantások kereszttüzében volt végig a kis jelenet, de láthatóan ez sem zavarta a hisztizô gyermek szüleit, akik tovább élvezték a túrabuszocskázást.

Nem ez volt az elsô eset, hogy terhes kismamát, avagy valóban kicsi gyermekdeddel sétáló szülôt láttunk olyan helyen, ahova normális ember nem vinne sírógépet. Az amerikai szülôk úgy látszik csak magukkal törôdnek, és nem igazán zavarja meg ôket a vakációzásban egy gyermek. A lényeg, hogy ôk élvezik a dolgot, hogy a gyerek mit képzel az egészrôl, az már a legkevésbé sem érdekli ôket. Nagyon érdekes, de helytelen filozófia. Talán ez az egyik oka annak, hogy a mai Amerika egyik legnagyobb problémája a szeretô és felügyelô család hiánya.

De túlságosan elkanyarodtam a lényegtôl. A kellemes busztúra után egy nem túlolcsó büfében étkeztünk. Na, ennek a büfének aztán igazán monopolhelyzete van, hiszen a legközelebbi gyorsbüfé is mérföldekre van innen. Kajolás után megnézünk egy elég érdekes kis kiállítást a látogató központ egyik épületében, majd befizettünk egy 40 perces I-Max (nagyon széles vásznú) panoráma-mozira. Elôtte még megtekintettük az Explorer-t, az űrsikló életnagyságú mását, ill. a híres Űrtükröt. Ez is ez érdekes szerkezet. Egyik oldala hatalmas márványlapokból áll, s a márványlapokon itt-ottnevek találhatóak: azoknak az amerikaiaknak a nevei, akik az életüket adták az űrprogramért. Így ott volt annak a 7 asztronautának a neve is, akik a Challenger tragikus végű küldetésén vettek részt. A neveket maga a nap világítja meg, ugyanis a márványlap mögött napkollektorok fókuszálják a fényt a nevekre. Az egész márványtömb pedig egy hatalmas, számítógép által irányított forgó szerkezeten nyugszik, így az Űrtükör mindig a nappal ellentétesen áll be.

Egy soha nem repült űrsikló	Az Űrtükör

Miután mindent megcsodáltunk, ami megcsodálható volt, úgy döntöttünk, ennyi elég lesz egy napra. Visszatérve a sátrunkhoz már egyikünknek sem volt ereje de kedve sem arra, hogy a szokásos évi július 4.-ei tüzijátékot megnézzük. Ne felejtsük el, hogy ma nemzeti ünnep volt Amerikában! De nem döntöttünk rosszul, ugyanis mint az elkövetkezô napok alatt kiderült a számunkra,a vidámparkokban és a szórakoztató helyeken minden este van tüzijáték...

Hatodik szakasz: Washington D.C. - Orlando	Vissza "A Túra" elejére	Hatodik szakasz, 3. rész: Orlando

© 1995. Írta, HTML formátumra konvertálta: LaLa. A Túra © 1995 by Nagy Tamás, Imre Olajos Jr. és Róbert Olajos.